Én nem tudom, miféle lény kisért,

velem van láthatatlanúl,

az arca még előttem él,

szerettem őt és fájt nagyon.

Vadászni régi vágyakat,

netán hazudni jött?

Holt lángokat hord szívembe,

sötétlő titkokat kibontogat,

hogy kit szerettem én,

és mért szerettem őt

(a semmiért).

Bárkit szerethetek.

Mért jobb az új, a friss, az ismeretlenség,

ki meg sem érdemli,

csak szép, csak szexi, semmi más…,

na jó, erős, figyelmes és még kedves is –

mint másik százezer férfi.

Mért érdekel vajon, ha foglalt már

és én is az vagyok?!

Mondd el, kisértetem, te régi árnyék! Mert

te vagy sablonja vágyaimnak mind,

alfája, ómegája vagy!

Kerestelek, de eltűntél régen,

vádoltalak, de nem feleltél rá,

ajándékot vittem neked, hogy láss,

de nem fogadtad el.

Talán én lettem árnyékká,

mikor szerettelek vakon.

Táncolni vágytam, tündökölni színpadon,

de addig-addig néztelek,

hogy elveszítettem magam.

És most már nem tudom,

ki él,

ki holt?